Fekete és fehér

Álmosan nézek a tükörbe és a kétségbeesés néz rám vissza. Egyre nehezebb a nekiindulás és az, hogy összelapátoljam magam egy újabb küzdelemhez. Embert próbáló feladat. Kergetem, küzdök egy álomért és mindezt úgy, hogy lelkem lassan már csak két lépés távolságból akar követni.

Hol van a helyem?

De tudom, ezt a kérdést nem egyedül küldöm ki az univerzumba. Egyre többször egyre többen.

Beszűkült lehetőségek, homályosodó polaroid kép...

Indulattal nézek hát a tükörbe. El kellene fogadni talán, a válasz a kétségbe esett kérdésre, hogy a felelősség a mienk és a változáshoz szükséges erő én vagyok. A változáshoz szükséges megoldás mi vagyunk.

Mert hát a fókuszt is mi hagytuk elállítódni...

Kérdőn nézek vissza magamra, mert feszít egy válasz: Én nem erre a műsorra vettem jegyet! Nem élvezem az egymásnak feszülést, a felülemelkedést, az ego önző játékát. Nem élvezem az értéktelent és reménytelenít az elértéktelenedés látványa.

Mi karcoltuk meg a lencsét...

Felvont szemöldökkel nézek rám a tükörbe. Meghallom azért a választ, amit mindig is tudtam: a fekete fehérben is ott van a színem csak a leképzésem volt olykor korlátolt. Az egyszerűben ott van a lehetőség, az elhibázottban a jóvátétel, a betegségben a gyógyulás és az elidegenedésemben a közeledés lehetősége.

A lencse hiba a legtöbb esetben javítható...

Félmosollyal nézek a tükörbe. Erőt adó 3 perces erőtlenség után. Színbe fordult szürkeség, reménybe fordult reménytelenség.

Mindez a káoszból született célszerűség is én vagyok, minden reggel.

Mert, ahogyan a fekete és fehérben is elbújtak a színek, úgy az elmosódott fókusz is biztos, hogy élesre áll (de nem baj, ha ma reggelünk még csak "manuál"is)...

---

És ha úgy döntesz majd, hogy minket választasz a portfóliód elkészítéséhez a reggelente megharcolt három perced után, mi örömmel leszünk akkor a segítségedre!

De addig is kívánom Neked, életed minden területén:

Állítsd vissza a fókuszt!

Barátsággal:

Imre